... kis magyar valóságunkban!

Bár Mark Twain klasszikus, történelmi alapokon nyugvó regénye London szegénynegyedében játszódik a XVI. században, mégis ez jutott eszembe a mai nap, miközben a Klinikák metrómegálló mellett egy kis utcában leparkoltam és várakoztam...

A mellékutca piros lámpájánál egy autóból egy láthatólag jól szituált férfi pattant ki, majd a sarki ház lépcsőjén kolduló bácsihoz sietett és a kezébe nyomott egy papír ötszázast. Visszasietett az autójához, beszállt és a zöld lámpánál elhajtott. A bácsi megköszönte, de azt hiszem zavarba jöhetett. Megnézte a pénzt és elrakta. Ezt követően, a kezét mintha imára kulcsolta volna össze, szája pedig - alig láthatóan - talán egy hálát mormolt el.

A már-már abszurd jelenet után percekig néztem a bácsit. A koszos arcát, ruháját, a mozdulatait. Sok mindent lehet mondani a koldusokról, fel lehet hozni a koldusmaffiát, a dolgozni akarást és nem akarást, a ki-miért jutott erre a sorsra kérdését, de most nem itt a hangsúly. A hangsúly azon a gesztuson van amit ez a férfi művelt. Nem tudom miért, miért pont most, hányszor teszi ezt meg, de megtette. Sokszor volt már, hogy az ablakot lehúzva Én magam is pénzt adtam koldusnak, DE ez a férfi kiszállt, odament és lehajolt a bácsihoz. Valljuk be, nem sokan tennénk meg ugyanezt!

Az nem lehet koldus, ki a szívét adja,
ki a szeretetet mástól elfogadja.
Nem napját tengeti, valóságát éli!
Aki az Istenét tudja, és nem féli!
Ki azért kéreget, hogy másoknak adjon.
Minden körülmény közt jó ember maradjon.
Az nem lehet koldus, kit lelke vezérel,
ki a szívével él és nem az eszével…

(Aranyosi Ervin)

(forrás: http://szrterra.wordpress.com/2013/07/01/nem-lehet-koldus-a-nap-kepe-es-a-nap-verse/)