"... Hideg volt és Ő csak futott, futott... Üldözői nem hagytak neki egyetlen percet sem, hogy kicsit is megpihenjen. A lábán véres csomókban állt össze a szőr, a homlokán nedvesen csillogott, a szeme pedig igazán ijedt volt.
Próbáltam megnyugtatni és magamhoz hívni, de félt.
Amikor végre megállt és Én odamentem hozzá, bátortalanul közeledett felém, de érezte... biztos vagyok benne, hogy tudta... jót akarok.
A sebei iszonyatosak voltak. Az orvos azt mondta, soha többet nem fog lábra állni. Nem hagyhatom. Nem! Lábra kell állnia. Újra szabadnak kell lennie! Igazán szabadnak!..."
(V.kerület, Magyar utca)